„A zúzmarával ellepett fák télen mind egyformák” – írta Jókai-életrajzában Mikszáth arra utalván, hogy az aggkor már mindenki számára egyforma. Holott Jókai Mór épp ekkor lobbant újra szerelemre, s ekkor vívta ki maga ellen újra a népharagot. Első asszonya lányanya volt, a második szintén színésznő, és az írónál fél évszázaddal fiatalabb. Az írófejedelemtől elfordult a családja, és megtagadta őt majdnem mindenki, aki számíthatott neki. Magányos lett, és ebben a magányban élete utolsó öt telét a mediterrán partvidéken töltötte. Szicíliában és a Riviérán érezte magát otthon, különösen Nizzában, ahol regényeket, novellákat és újra verseket is írt.
„Baltaváry Tihamérné a szép december hónapot Nizzában töltötte. Akkor virágzanak javában a sárga violák a Promenade des Anglais szegélykertjeiben; a forró napsugár, a tengeri lég csodaerővel hat az idegekre” – írta A férj kabátja című novellában az idézett sétány egyik szállójának íróasztalán. A börtön virágai című, kevésbé ismert regényét is itt fejezte be 1904 tavaszán, nem sokkal hazaútja, megfázása és halála előtt.
Egy leveléből tudjuk, hogy ifjú felesége is kedvelte a Riviérát, s ha Jókait otthon tartotta a munka, Grósz Bella számíthatott az idős író gondoskodására: „A Budapesti Naplót megrendelem a számodra mátul fogva Nizzába. Az idő itt is megenyhült, a hó mindenütt eltisztult. Nizzában arany időnek kell lenni.”
Jókai jelenlétét a tengertől ötven méternyire emléktábla őrzi.
A napóleoni időkig Itáliához tartozó mediterrán városkát a 19. században az angol királyi család pihenőhelyeként tartották számon. A második világháborút követő évtizedig Nice csendes és szerény halászvároska volt. Fejlődésnek akkor indult, amikor Medicin polgármester kitalálta, hogy íves, pálmafás öblöt épít, s ezáltal a rövid Angolok sétányát hat kilométeres, nyüzsgő, látványos győzelmi diadalúttá alakítja. Nizza repülőtere is úgy épült, hogy a filmekben oly gyakran látható kétszer négysávos út végéhez, egy kisebb hegynek a tengerbe lapításával hozták létre a kifutópályát. Aki repülővel érkezik, úgy érezheti, hogy a tengerre száll le.
Nizzának természetesen van több megjegyzendő látnivalója, például a mai dúsgazdag kiválasztottak által lakott Regina, az angol uralkodóház egykori téli lakhelye, de pontosabbak és hitelesebbek vagyunk, ha azt mondjuk: maga Nizza a látnivaló.
Nizza a boldogság városa. Kimész az óváros piacára, belemélyedsz az illatok és aromák hihetetlen forgatagába, amiben ott kavarog a halszagot megédesítő mediterrán fűszerek, a déli gyümölcsök, az érett sajtok és az olívák húsos gazdagsága, azután betérsz az egyik arab grillsütőbe, veszel egy keleti fűszerekkel megtömött sült csirkét, hozzá baguettet, meg egy palack rozét, lesétálsz a tengerhez, ami innen mindössze száz lépés, leülsz a part meleg kavicságyára, szembenézel az Istennel, aki a víz fölött lebeg, és azt mondod: hazajöttem.
Nizzában az a fölemelő, hogy nincs vége. Olaszországból érkezve már San Remóban elkezdődik, Monacónál ünnepi ruhát ölt, Menton szelíden zárkózott csendjében bensőségessé válik, s lesz pajkos Beaulieu-nél, izgága Grass-nál, művészi Saint-Tropez-nél, erős Biot-nál, színes Vallauris-nál és főúri Cannes-ban. De ha jól figyelünk, Nizza ott van Toulouse-ban, Marseille-ben, Montpellier-ben, sőt a spanyol határnál sárgálló, bikaviadalos Perpignanban is.
Nizza egyesíti mindazt, amit a Riviéra fogalma és Provence tartomány sokszínűsége jelent. Ez a város a tenger kapuja, de ha jól megnézzük a jachtkikötő csodahajóinak zászlóerdejét, azt is gondolhatjuk, hogy ez a város a világ kapuja is egyben. Itt, a luxushajók kikötőjében hosszú étteremsor várja a vendéget: a mediterrán és az ázsiai konyha nagy találkozóját rendezik meg minden egyes vendég érkezésekor.
A bázis természetesen Nizza. Chagall és Matisse múzeuma, a városi sportközpont, aminek negyedik szintjén az uszoda, az ötödiken a jégcsarnok található, egymás mellett, kis szinteltolással, hogy a kettő közé épített étteremből mindkettőre rá lehessen látni. Esti programként érdemes lófrálni a belvárosban, ahol a sétálóutcán egymást érik az éttermek, vagy célszerű visszatérni a piactérre (Cours Saleya), ahol ekkorra már hangulatos kiülős éttermek veszik át a hatalmat, s ha valaki igazi marhahúsra vágyik, itt még azt is megtalálja.
Meg kell emlékeznünk a kissé piperkőc Cannes-ról is. Itt homokos a tengerpart, és szédületesen drága a parttal párhuzamosan, egy lukkal beljebb kanyargó sétálóutca. Érdemes fölcaplatni a várhoz, és onnan ránézni a városra, 24 ezer unatkozó milliomos nyugdíjas otthonára.
Innen, a vár fokáról is jól látni, hogy a szomszédos Nizzában arany idő van.
Dlusztus Imre
Fókusz ,