Mindenki hallotta a hírt: a pécsi egyetemen gyakorlati foglalkozás közben egy fiatalember célzott lövésekkel megölte egy társát, többeket pedig megsebesített.
Az első nap délutánján a televíziós hírműsorok egyikében a tudósító fölvetette a magasabb szintű ellenőrzés bevezetését. Ezután – a teljesen leépült magyar sajtó mechanizmusaihoz illeszkedően – némelyek már a repülőtereken megszokott biztonsági intézkedéseket vizionálták az egyetemi épületek kapuiba. Így aztán eljutottunk odáig, hogy a lényegi kérdésekkel már alig-alig foglalkozott a média, jelesül azzal, hogy miért függ össze a lövészegyleti tagság a fegyverviselési engedéllyel, vagy hogy miként kerülhet a gyógyszerészképzésbe egy olyan ember, akinek súlyos veszélyeket rejt a személyisége.
Mert azt el tudom fogadni, hogy a gyilkossá lett fiatalemberről nem derült ki a felvételijén, a vizsgáin, az órákon tanúsított magatartásán, az áthelyezési és halasztási kérelmeinek beadásakor, a mindennap tapasztalható zavartságán, a pillanatok alatt átizzadt ingei révén, hogy intézeti kezelést igénylő pszichiátriai eset. Elfogadható, mert a betegség lappanghat, elfogadható, mert az egyetemi ügyintézésnek nem feladata a pszichiátriai szűrés, vagy mert a képzés tömegessége és a mindent felülíró írásbeliség totálisan elszemélyteleníti a képzést, amiről nem feltétlenül a képzők tehetnek.
Azt is el tudom fogadni, hogy csak az ilyenkor szokásos izgatottság jeleinek tudták be a gyilkossá lett fiatalember zavartságát, nyirkos kézfogását és lesütött szemeit, amikor a helyi lövészegyletbe jelentkezett. Elfogadható, mert új, szokatlan helyzetben még a leghatározottabb ember is visszafogott lesz, a kiegyensúlyozott bizonytalanná, a gátlásos pedig egészen zavarttá válhat.
Még azt is el tudom fogadni, hogy a fennálló törvények, rendeletek és szabályzatok lehetőséget teremtenek arra, hogy a lövészegyletbe felvételt nyert tag az edzéseken és a versenyeken éles lőszer kilövésére alkalmas fegyvert használhatott. Elfogadható, mert a formai kötelmek betartása mellett a lőegylet tagjai gyilkolásra is alkalmas lőfegyvert szoktak használni – ez már csak ilyen.
Sőt még azt is el tudom fogadni, hogy a sorkatonai képzésben részt nem vett hallgatótársak épp úgy nem érezték a veszélyt a lőegyleti tagságával és marokfegyverével fenyegetőző fiúban, mint az egész gyógyszerészkari apparátus. Elfogadható, mert az embereknek az akciófilmekből szivárgó vér mennyiségével fordítottan arányos a veszélyérzete, és hát azt is beláthatjuk, hogy az egyetemi képzés jellegéből adódóan egy-egy tanár csupán néhány órányi-percnyi személyes benyomást szerezhet a diákjáról.
Mindezeket figyelembe véve arra kellene fókuszálni, hogy 1. vajon miért tarthatta magánál a fegyverét a gyilkossá lett fiatalember, és 2. vajon miért nem szűri ki az oda nem illő egyedeket a gyógyszerészkari képzés.
Az engedélyezésről van szó. Engedem-e, hogy bárki magánál tarthasson az élet kioltására alkalmas eszközt, illetve: megengedem-e, hogy a gyógyszerkeverés, ami egyben méregkeverés közelébe jusson egy zavart (elmeháborodott) ember?
A fegyverrel kapcsolatban világossá tehető, hogy az engedélyezés mechanizmusával van baj. Az ugyanis teljességgel elfogadhatatlan, hogy – mint esetünkben – bármely lövészegyleti tag magánál tarthatja a gyilokszerszámot. Érthető, ha engedélyt kap a fegyver viselésére a nyomozó, az ügyész, a nemzetbiztonságban dolgozó tiszt vagy a börtönparancsnok, hiszen alkalomadtán meg kell védenie önmagát. De miért hurcolássza magánál pisztolyát egy lőegyleti tag? Hát nincs fegyverszoba a lőegyletben? Ha nincs, ne kapjon az egyesület működési engedélyt, sőt büntessék meg azt a vezetőt, aki hozzájárult a fegyverek szétosztásához.
Abban persze biztos vagyok, hogy a jelenlegi szabályok lehetővé teszik a fegyverhordást. Erre utal a mentegetőzések azon fejezete, ami az előírásosan külön tárolt fegyverre és lőszerre vonatkozott. De mitől biztonságos egy folyosói ruhafogason elhagyottan lógó hátizsák, aminek belsejében pisztoly, külső zsebében pedig töltényköteg lapul?
Ami pedig a hallgatók alkalmasságát illeti: ebben bizony nagy adóssága van az egész felsőoktatásnak. A tanártól például elvárhatjuk, hogy szeresse a gyerekeket, ám ezt semmiféle alkalmassági vizsga sem méri. A mérnöki precizitást, aprólékos figyelmet és kitartást sem méri meg a teszt, és e sor képzési irányonként és szakmánként a végtelenségig sorolható.
Szerencsére a szegedi egyetemről a pécsi borzalmat követően épp az a gondolat indult el, hogy vissza kell állítani a szóbeli vizsgát, a személyes érintkezést.
A gondolat útra kelt. Vajon célba ér?
Dlusztus Imre
Fókusz ,