Az a baj a mai fiatalokkal, mondja reszelős hangján a nő, akiben van valami egyszerre ijesztően és vonzóan fiatalos, hogy nem tudnak rendesen inni. Hogy mindig eltévesztik a mértéket. Hogy nem tudják, hol kell már megállni. Hogy nem tudják, hogy még hol nem szabad. Az a baj a mai fiatalokkal – nem, ezt biztos nem így mondta, ezt az ostoba kifejezést csak az én emlékezetem adhatja a szájába –, hogy absztinensek és tökrészegek gyülekezete.
Mint minden torzító túlzásban, talán ebben is van valami megfontolóan általános. Én például, nem vagyok rá büszke, bár nem is szégyellem, hogy meglepően hamar – és ezért egyúttal meglepően gazdaságosan – tudok eljutni abba az állapotba, ami talán már a szalonspiccen is túl van; ezért tartok annyira még az enyhe kábulattól is. Vonatkozó történeteket nem mesélnék, nem érdekesek, akit meg mégis érdekel, az úgyis tudja. Azon azonban mégis elgondolkodtam, amit a reszelős hangú nőtől hallottam: bűnöm hát a koré, mely szült engem.
Régebben fellengzősen úgy mondtam: ha le is kell mondanom arról, hogy a társaság a középpontja lehessek, de legalább már csak azért is érdemes ivó társaságban szárazjózannak maradni, mert így lesz valaki, aki maradéktalanul emlékezik. Nem, nem állítanám biztosra, hogy a borban volna az igazság, hogy a részegségben megmutatkozik, amit a józanság eltakar, de persze azt sem gondolom, hogy a részeg állapot hamis lenne és torz. De hát olyan sokat elárul, hogy ki hogyan részeg, ki hogyan palástolja el a fájdalmát, kinek tűnik el valójában a bánata, ki lesz megmagyarázhatatlan vidám, ki lesz meglepően indulatos, kinek jelenik meg hirtelen egy pillanatba sűrítve az élete, ki felejt el és miket, és legfőképp ki mire emlékezik, hogy majd ez az este is, amikor részegen emlékezett, emlékké váljon, nem is olyan soká.
Mondjuk másnap, amikor jobb volna nem emlékezni semmire.
Turi Tímea