A nyolcvanas évek közepén létrejött szegedi irodalmi és kritikai folyóirat, a Harmadkor nemrég ünnepelte születése negyedszázados évfordulóját. A Régi Zsinagógában megrendezett ünnepségen meglepő módon több generációs telt ház jött létre egy olyan kiadvány emlékére, amely alig került fel a köztudat szintjeire, mivel inkább levélben, csomagban vagy kézből kézbe adva terjedt, és nem volt példa arra, hogy az úgy nevezett első nyilvánosság (tehát a késő kádári kor hivatalos sajtója) érdemben foglalkozott volna vele. Ugyanakkor jelessé lett szerzők és szerkesztők alkották a szerkesztőséget, így a folyóirat utóbb a Harmadkor tényleges tovább élése nélkül szerzett magának jelentőséget.
Olyan ez, mint amikor négy-öt ember összeül beszélgetni a helyzetről, amiben élnek, aztán húsz évvel később egy besúgói jelentésből rádöbbenhetnek az egykori találkozó veszélyeire és izgalmaira.
Az est előtt fiatal kollégám csodálkozott rá arra, hogy a helyszínen kiállított korabeli levelek és kéziratok között található volt a titkosrendőrség által elrendelt megfigyeléseket összegző irat is. Huszonéves pályatársam nem értette, miért koncentrált a III/III a szelíd költőkre. Megvallom, feszültté tett a kérdésföltevés, egy kicsit fölöslegesnek is éreztem mindazokat a dolgozatokat, amiket e helyen épp kilencedik éve helyezgetek el, így nem is tudtam válaszolni.
Később rájöttem, hogy végül is a dolgok természete szerint kerültem ebbe a helyzetbe: csak bennünket, érintetteket érdekel igazán, néha részletekbe menően a saját megfigyeltetésünk – hiszen az pontosan rögzítette a hatalom mibenlétét –, mert az az összetaknyolt valami, amit rendszerváltásnak neveztünk el, mindenre rákenődött, és minden tárgynak, gondolatnak és összefüggésnek elkente a határvonalait. Épp úgy, mint az undormányos amerikai filmekben, amikor a szörnyet szétlövik a fénypuskával, és az állatból kicsapódó nyákos micsoda rácuppan a dolgokra, így a hős izzadt-véres homlokára is.
Tévedtünk, amikor azt véltük, hogy a rendszerváltással létrejött volna egyfajta értékváltás is. Tévedtünk, amikor abban bíztunk, hogy majd jól meg lehet különböztetni az emberi tetteket, vagy ha azokat nem is, legalább a verőembert attól, akit ütöttek. Abból a hibás tételből indultunk ki, hogy 1990 tavaszán a múltat végképp eltörölték. Sőt még azt is gondoltuk, hogy Marx szavaival élve, már nem jön vissza az a régi szemét, ami ellen így vagy úgy, de mégis csak harcoltunk.
Antall József megmondta: tetszettünk volna… S mert nem tetszettünk, az első négy esztendő másról sem szólt, mint hogy a leváltott párttagkönyves elit alámerült a gazdaságba, megszerezte a privatizációs eszközrendszerek javát, fehérre mosta a múltját, s a politikai pártokba a nyolcvanas évek végén beküldött hálózati emberein keresztül végérvényesen relativizálta a politikai és morális felelősség kérdését.
A Kádár-rezsim alatt kialakult egy politikai frazeológia, amit óvatosságból, semmitmondásból, sztereotípiák halmazából és ködös szürkeségből gyúrtak. Nos, a brigádgyűlésektől a vállalati rendezvényeken, a sportegyesületi évzárókon és a nőnapi köszöntőkön át egészen az MSZMP KB üléseiig ez a nyelv jelentette a beavatottságot, a biztonságot és bizonyos mértékig a műveltség látszatát is. Aki így szólalt meg, az már tudott valamit. Aki ezt a nyelvet birtokolta, az valamilyen szinten kapcsolódott az elosztást felügyelő adminisztrációval. A módszerváltásnak inkább nevezhető rendszerváltás hajnalán e nyelv tisztelőit iszonyatosan megzavarta a liberális szabadszájúság, valamint az a mondatszerkezeti templomépítészet, ami Antall József, Szabad György és jó néhány követőjük sajátja volt.
Így aztán a biztonságot sugárzó, megszokott, langymeleg, mindent eltakarni és semmit sem bemutatni jellegű kommunikáció újra tort ülhetett a rendszerváltás utáni második kormánnyal. Szegény emberek, kisnyugdíjasok, peremkerületiek, igazi kétkezi melósok, a nagyipar nosztalgikusai, egykori apparatcsikok, megrögzött komcsik alkották ezt a tábort – s ezek mind szavazópolgárok.
Kórtörténetileg rendkívül érdekes jelenséget regisztrálhattunk akkor, amikor e régi frazeológia a 2000-es évek elejére összenőtt a politikai porszívóügynökök nyelvezetével. Különös helyzet állt ekkor elő: a párthit alapján „gondolkodó” emberek már nem a szónok szavait akarták megérteni, csupán bízni szerettek volna abban, hogy használható lesz az a kütyü, amit most épp el akar adni.
Persze, hogy nem érthető a harmadkoros egyetemisták megfigyeléséről szóló titkosrendőri feljegyzés ilyen nyelvi és frazeológiai környezetben, a totális relativizmus birodalmában, a közelmúlt felé fordított, összetaknyolt nagyító alatt.
Mi szelídek voltunk.
Ők meg hatékonyak.
Dlusztus Imre
Fókusz ,