Egy idegen nagyvárosból jött képzőművész tartott valami nyári kézműves-foglalkozást gyerekeknek, amire végül csak hárman mentünk el: ketten felsősök és egy alsó tagozatos kislány. Ilyen kevés számú csoport esetén óhatatlanul elkezdenek lazulni a kapcsolatok formalitásának korlátai, ami olyan barátságossá és alkalomadtán látszólag ellenségessé változtathatja a viszonyokat, amilyenek csak rokonok között lehetségesek. Ebédidőben mint egy kis család indultunk a korongok és az agyagdarabok mellől ebédelni, a tűző, csak a vidéki városokra jellemző lassúsággal terjedő forróságban. Az utunk ilyenkor mindig elvezetett a város egy négykézlábon mászó csecsemőt ábrázoló szobra előtt, ilyenkor pedig mindig megjegyeztük idegen tyúkanyónknak, hogy várjon csak ránk egy percet, mindjárt felmászunk szobor a hátára. És noha városunkban, ezen a számunkra, gyerekek számára ismerős terepen, valóban nem volt szokatlan a nemes egyszerűséggel csak öcsinek keresztelt szoborra való rámászás, mi, felelősségteljes felsősök mindig megelégedtünk az ismeretlen városból jött néni szóbeli provokációjával. Addig feszítettük azonban a húrt, addig jártunk, mi, korsók a kútra, amíg legfiatalabb társunk egy a lehető legtermészetesebb gesztussal, a kimondott mondatokat a legnagyobb magától értetődéssel gyakorlatra fordító mozdulattal felpattant mindannyiunk öcsijének hátára.
A hatás mégis meglepett mindannyiunkat. A képzőművész néni, akivel napok óta anyagok és formák közvetlen bűvöletében éltünk, elhűlt és ámult szigorral reagált nem túl eredeti forradalmunkra. Számára, aki számára a művészet mindennapi közeget jelentett, a tiltott határ átlépése, a szobor megérintése, sőt mi több, az arra való ráülés felért egy istenkáromlással. Mindezt pedig nem is a hangos korholásból vehettük észre, hanem abból, hogy órákig szóhoz sem jutott. Pedig nyilvánvaló: nem csupán a műtárgyak iránti tisztelete akadályozta meg abban, hogy mosolyogjon rajtunk, hanem az is, hogy egész egyszerűen nem volt beavatva városunk sajátos törvényeibe.
Efféle törvényeknek engedelmeskedünk mindannyian öntudatlanul, mikor az első tavaszi napokon, amikor végre hosszabbak a nappalok, és rövidülnek a sötéthideg éjszakák, Szegeden alig lehet szabad ülőhelyet találni a Dugonics tér szökőkútja mellett. A város törvénye ez, ahogy a tavasz öröme felér egy műalkotással.
Turi Tímea