Bevallom, nem szeretem, hogyha fényképeznek. Zavar. Én is csak ritkán szeretek fényképezni, ha valamit feltétlenül meg akarok örökíteni, fotó készítése helyett akkor is inkább azt a rég tanult technikát használom, amire egy balatoni nyaraláson tanított egy távoli nagynéni: ha valamire nagyon emlékezni akarok, akkor nézzem sokáig, majd hirtelen és sokáig hunyjam le a szememet. A mai napig elég elevenen is él bennem az ekkor próbaképpen rögzített tó és a túlpart látványa, épphogy csak az embereket nem tudom már rajra kivenni. Azt a sok vidám és boldog nyaralót, akik labdáztak, úsztak, önfeledten. Azt hiszem, valójában ezért is feszengek mindig, amikor fotóznak vagy amikor fotózni kell, mert ilyenkor olyan, minthogyha ezt az önfeledtséget próbálnám megmerevíteni, és ezzel a megmerevítéssel ezt az önfeledtséget kigúnyolnám, meglesném, ha pedig a fotózásom észre is veszik, ezt az önfeledtséget zavartatnám.
Mindezt csak azért mondom el, mert a minap – szinte véletlenül – került a kezembe egy könyv, Tamás könyve, ez a címe. Egy pesti galéria adta ki, szinte képzőművészeti albumként, pedig nincsenek benne se festmények, se grafikák: vannak azonban fényképek és levelek, egy élet reprodukciói. Egy olasz orvosnő családi hagyatéka, aki szülei halála után találta meg – szinte véletlenül – magyar édesapja magyar nyelvű leveleit. Ugye, mondani se kell, az orvosnő persze nem tudott magyarul. Ott állt tehát előtte egy csomó addig ismeretlen nyilvánvalóság, mégse volt hozzá nyelve. Aztán lassan nyomozni kezdett, lefordíttatta, kiderült, édesapjának, mielőtt Olaszországba költözött volna és elvette volna az édesanyját, volt egy előző felesége is Magyarországon, sőt, egy fia is, tehát az orvosnő féltestvére, Tamás. Megtalálni őket már nem lehet, az utolsó hír, amit kinyomoztak róluk, hogy Auschwitzba deportálták őket.
A Tamás könyve a kommunikációnak egy nagyon sajátos formáját valósítja meg: a képeket és a leveleket összegyűjtő nővér emlékezése úgy szól sosem ismert öccséhez, már megszólíthatatlan apjához, hogy épp ezzel a megszólítással próbálja őket élővé tenni. A dokumentumok a könyv általi keretezettségükben nem csak azért megrázóak, amiért egy életbe készülő, hittel és bizakodással teli fiatal fiúról adnak utolsó híreket, de sok kis részlet miatt is. Például azért, amiért a fényképezőgép előtt jókedvűen pózoló kisfiúról is megállapítja az emlékek nélkül emlékező nővér, hogy látszik, Tamás hogy szerette, hogyha fényképezik. Igen. Ennek a most megjelent, emlékező és emlékeztető könyvnek is ez az egyik szerencséje, hogy lettek dokumentumok, amelyek megmaradtak. Persze, mennyivel jobb lett volna, ha nem a dokumentumokról lehetne mindezt elmondani.
Turi Tímea