Grafitszürke délelőtt volt, egészen a teraszig lógott le az eső lába, mintha az Alpokba helyezték volna át az én napsugaras oromdíszű, műemlékileg védett, ezért aztán az állagmegőrzés semmilyen formájában sem támogatott házamat. Valóságos eső itt, fa napsugár ott, szinte hallani lehetett, ahogy az udvar gyepszőnyegébe befurakodik egy tucatnyi gomba: alulról ütögette ki valaki ezeket a spóraköteg-szögeket. A kondigépen többet nyomtak a súlyok, mint amit számszakilag rájuk öntöttek, a két puli melankolikusan csak az állát tette ki a kutyaház küszöbére, és ahogy rákezdte az ég, megadóan áztak a fizetési felszólítások az ideiglenes kapu levélszekrényében.
Egy pohár bor segíthet rajtam, gondoltam ekkor, talpig sportolónak öltözve, a teraszon, hanyatt, fölöttem a súllyal. De hát megfogadtam, hogy a borfesztiválig egy kortyot sem, böjt előzi meg a feltámadást. Mégis ránéztem a borpolcokra. Az ezerjó zöld almái a chardonnay szénáján, aztán a kadarkák piros fűszereivel meghintett távoli, avarillatú erdők, ahonnan francia anyanyelvű szedrek és málnák mondanak ki hibátlan hívószavakat magyarul… Rájuk csuktam az ajtót, de a dolgozószobáig érve hallottam egy-egy hajdan volt palack diszkrét pukkanását és a pohárba tért habzóbor ciripelését, kabócák, tücsökzene, Szabó Lőrinc, Dubrovnik, sauvignon blanc – nem mondom tovább.
A levelezőprogram eltérített papírrepülőjét kerestem meg ekkor, és láss egy meghökkentőt: egy óra alatt hatvanhét üzenetem érkezett. Spam? Az lehetetlen, véd a vírusirtó. Nézegettem az üzenőket, mindegyiknek van családi- és keresztneve, mintha egy osztálynévsort olvasnék, vagy inkább egy mai magyar szakos listát: Orsolya, Bianka, Virág, Fruzsina, Dalma és kevéske László. Mi ez?
Kibontottam egyet az ismeretlen palack iránti kíváncsisággal, azután a másikat, a harmadikat. Tiszta képlet rajzolódott ki: a Magyar Borakadémia kurzusára jelentkezett egy hölgy, és a választ onnan az automatikus levelezőprogram beindításával szétküldték a címlistára, majd az érintettek a „beragadt” automatizmussal mindenkinek írni kezdtek, aki már korábban kapott egy ilyen tartalmú levelet. Látható volt, hogy a hibát gyorsan észlelték, le is állt a generálás, de többen örömmel vették kezükbe az ölükbe pottyant virtuális palackpostát. Kibontották, elolvasták, és új üzenetet töltöttek bele, majd vízre bocsátották.
Gyönyörű katyvasz született belőle. Bianka felhívta a figyelmet arra, hogy milyen szép kézműves borokat kóstolt Csopakon Tamáséknál. Fruzsina megköszönte Lászlónak, akit itt és most külön is üdvözöl, hogy elvitte a Ráspi kóstolójára a Sideway programjainak keretében. Orsolyától megtudtuk, hogy nagyszerűen érezte magát Maurer Oszkárnál Hajdújáráson, ahol különösen az őshonos bakator sűrű savszerkezete nyűgözte le. Volt, aki korábbi felszolgáló kollégát üdvözölt a kis társaságban, más a tanítványát fedezte fel, és volt olyan, aki javasolta: vonuljunk át egy csevegős fórumra, de ezt az ötletet gyorsan elhessentették: olyan jó ez a véletlenbor.
Aztán előjött újra Maurer. Nem bírtam ki, beidéztem egy most készülő cikkemet:
»„Nemcsak az életünket köszönhetjük a szülőföldnek, hanem a szemléletünket is. Összhangba kell kerülnünk a környezetünkkel, a borainkban rejlő lírával. (…) '99-ben orvos barátom mondta, hogy a Szerémségben már nem beszélik a magyart. Évekkel korábban megdöbbenve láttam, hogy magyar nevű gyerekek cirill betűvel írtak haza magyar levelet a katonaságtól. Hasonló helyzet fogadott itt is. Cserkésztábort alapítottunk az orvos barátommal, aki mellesleg marokkói születésű magyar: Horváth Militicsi Szabolcs, nemesi sarj. Na jó, egy kicsit szerb is, de jó ember. Négy éven keresztül minden hétvégén a szerémségi magyar gyerekekkel foglalkoztunk. Feltérképeztük a régi magyar várakat, bálokat szerveztünk, kirándultunk.”
Maurer belelendül, meséli a nagy élményeket. Az orvos barát lement dolgozni Közép-Afrikába, kinevezte utódjául csapatvezetőnek a borászt. ő meg lement a Szerémség déli végeibe, felkutatni a magyar fiatalokat. „Az új körzetben harminckét gyerek sorakozott velem szemben a táborban. Mondtam nekik, hogy üljenek le. Ott álltak mozdulatlanul, mert egyikük se értett magyarul. De a vér odahozta őket. Elővettem a mondavilágot szerbül, Hunort és Magort, a Csodaszarvast. Aztán megtanítottam a Miatyánkot magyarul, végül maguktól fedezték föl a magyar ékezeteket. Még lovas íjászatot is gyakoroltunk kerékpárról, mert lovunk nem volt.”«
Beidéztem, elküldtem. Ekkor hallottam meg a pulik kedves ugatérozását.
Még a nap is kisütött. Az igazi nap.
Dlusztus Imre
Fókusz ,