„A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van arra, hogy tájékoztatást kapjon szükebb környezetét, hazáját, a világot érintő kérdésekben. A sajtó feladata – a hírközlés más eszközeivel összhangban – a hiteles, pontos és gyors tájékoztatásról való gondoskodás.” Így fogalmaz a jelenleg hatályos sajtótörvény, amit ugyanolyan kevés újságíró olvasott el, mint kéményseprü vagy lócsiszár, a főszerkesztőkről, lapkiadókról és a pártok sajtófelelőseiről most nem is beszélve.
Néhány hetes a történet: kezembe vettem a helyi napilapot, és azt tapasztaltam, hogy már megint aránytalan az újság szerkezete: ordít a krimi, suttog a valódi információ. A szerkesztő is érzékelhette aznap, hogy ez alkalmanként magyarázatra szorul, ezért megíratta jegyzetben az ifjú kollégával, hogy miért is járnak el így. Épp volt egy kis időm, levelet írtam a jegyzetírónak, hátha meg tudok menteni egy lelket.
Ezt írtam: „Azért ragadtam klaviatúrát, mert Ön még fiatal, írni is tud, tehát nincs végzetesen elveszve. Ne vegye tolakodásnak, se kioktatásnak az alábbiakat – ez csupán egy olvasói vélemény. Az idősebb kollégától. Szóval az Ön jegyzetében írtak nagyrészt helytállóak, mert valóban a vérre, a könnyre és a szexre több vevő van, mint az adakozókedvre, a közjó szolgálatára vagy a példás családi élet bemutatására.
A tyúk-tojás metaforával van gondom. Azért, mert maga a média, s benne a Délmagyar tehető felelőssé a fogyasztói szokások kialakulásáért. Az emberek zöme egylapos újságfogyasztó, amiből az következik, hogy a printmédiában, helyben a helyi lap diktálja az ízlést. Ha a helyi lap a havária híreket preferálja, a kárt és a károkozást, sőt személyesen a károkozót mutatja be, akkor valóban helyben is létrejön ez a bizonyos tyúktojásos helyzet.
Igaza van, a Blikk levert mindenkit, de ezt én nem vezetném vissza egyenes ágon az olvasói igények beszükülésére. Elévülhetetlen érdemeket szerzett e téren a hazai politikai elit, amely megvette vagy bezsarolta a szakmánkat, és így tulajdonképpen elhallgattatta a normális hangot. Két szekértábor acsarkodása hallatszik csupán. Az olvasó ezt úgy reagálja le, hogy elfordítja a tekintetét a bárgyú médiasztárok, a sztárrá tett bünözők és a mütött mellek felé.
Ön azt írja, hogy beszámolnak a jóról is. Oké. De nem mindegy, hogy milyen hangsúlyokat teremtenek. A címlapon a felület négyötödén negatív tartalmú hír uralkodik, és csupán egyötödnyi felület jut a pozitív tartalomnak. A buszbalesetre két fotó jut, az életfogytos gyilkosra egy, Kiss-Rigó püspök úr pedig egy közgyülési tudósítás keretein belül kap némi reflektorfényt – fotó nélkül.
Ha én csinálnám a lapot (mint ahogy csináltam is), akkor az első megyei díszpolgárság, az ásotthalmi határátkelő és a Toulouse-Lautrec-kiállítás versenyzett volna a ‘nyitó’ pozícióért. Kiss-Rigóról hoztam volna fotót és készíttettem volna egy rövid életrajzi áttekintést emlékeztetőül, és beidéztem volna a közgyülési előterjesztést. Ásotthalom kapcsán a tervezett helyszínt mutattam volna a jól ismert mórahalmi polgármester arcképe helyett. Stb., stb.
Lehet, hogy túl korán keltem?
Szóval csak azt javaslom, hogy nézzen be a lapszerkezet mögé is.”
Szerintem ennyi belefér az olvasó és a rendszeresen olvasott lap kapcsolatába.
És íme a válasz: „Számos megállapításával egyetértek, saját ízlésemnek is inkább megfelelt volna az Ön által vázolt szerkesztési koncepció (nagyobb súly a püspöknek, a határátkelőnek), ebbe sajnos nem volt beleszólásom.
Véleményünk a tyúk-tojás ügyben különbözik, főképp az olvasói szokások alakulásában. Sajnos úgy látom, a nyomtatott sajtó – és a Délmagyar – egyre kevésbé képes ezt a nevelő szerepet betölteni. Azért, mert felnőtt egy-két olyan generáció, amely már nem elsősorban az újságolvasáson szocializálódott, nem is innen szerzi az információk jó részét. Az interneten és a televíziókban pedig minden eddiginél koncentráltabban találkozik az erőszakos, bulvárjellegü stb. tartalmakkal. Úgy vélem, erre reflektál a nyomtatott sajtó, amikor ezekre a hírekre fókuszál. Nyilván nem lehet eltekinteni attól, hogy e sajtótermékek döntő része profitorientált vállalkozásként müködik.
őszintén bízom abban, hogy 20 év múlva is lesz olyan olvasónk, aki érdeklődve és értő figyelemmel olvas végig egy kolumnás Kiss-Rigó-interjút vagy egy gazdasági elemzést – még ha tapasztalataim miatt sokszor kétségbe is vonom ezt.”
Ilyen hangulatom van, előveszem újra a sajtótörvényt. Azt írja: „A sajtó segítse elő a társadalmi jelenségek közötti összefüggések megértését.”
Ülünk néhányan, egykori napilapos újságírók egy asztalnál, épp egy induló magazint szerkesztünk. Kibontunk egy palack bort, elmondom ennek a levélváltásnak a lényegét, majd meghallgatjuk könyvtárossá lett kollégánk megjegyzését. „A kilencvenes években még volt helytörténeti értéke a Délmagyarnak. A legutóbbi egy évtized bekötött lapszámait nem merjük ajánlani a kutatóknak.”
Dlusztus Imre
Fókusz ,