Az utca sarkán kövérkés fiú áll, nincs benne semmi különös, és minden bizonnyal mindenki elmenne mellette, meg se jegyezné, olyan jellegtelen, ha nem állna olyan sután a járókelők útjában, sehova se tartva, mégis úgy, hogy látható legyen, zavarja is ez a sehol-se-lét. A kezében három-négy színes fecnit szorongat, nyilván valami hirdetést, már messziről kiszúrod, és már előre azon gondolkodsz, hogyan fogod majd a lehető legtermészetesebbnek tünő mozdulattal félrefordítani a fejedet, amikor mellé érsz, hogy ne kelljen tőle semmit se elfogadnod. Mire a sarokra érsz, mellé tehát, mégse nyújt feléd semmit, csak egy mondatot hallasz, halkan, bizonytalanul, nincs címezve senkinek, ezért mindenkihez, vagyis bárkihez, hozzád szól tehát, mert az utcán te is bárki vagy, egy mondatot, amit éppenséggel most te hallasz meg, egyszerre címzett és vétlen hallgatózó: mindent megveszek.
***
A hídfő aluljárója föld alatti tér, mégis besüt a nap. Ahogy jössz fel, a föld alól, már a föld színén vagy, mégis tudod, még nem eléggé. A két lépcső között két alak fonódik egybe, mindenki úgy kerüli ki őket, olyan pontos és oda sem figyelő koreográfiával, mintha valójában észre se vennék őket, mintha a kikerülésük nem igényelne külön figyelmet. A nagyobb alak átöleli a kisebbet, a szájuknál vannak összeragadva. Mindkettő kabátja sárfoltos, a kisebbik arcán hatalmas, piros, elvakart pattanások. Nem lehet eldönteni, melyik a fiú. Leginkább mindkettő. A kisebb alak arcát szinte teljesen eltakarja a nagyobb arca és a saját pattanásai. Ha ilyet versben olvasol: emancipatorikus romantika. A fiúk viszont itt előtted: csúnyák. Függetlenül attól, hogy fiúk. Mikor elmész mellettük, egy ideg megremeg a szájadon.
***
Amikor útközben vagy, nincs időd mindent megfigyelni. Van, amit meglátsz, és rögtön elfelejted. Például soha sem tudod megjegyezni, a busz vagy a villamos, amin tegnap utaztál, ugyanaz-e, amire holnap is felszállsz. A jármüvek, ezek a hatalmas, bálnaszerü testek ugyanis sohasem önmagukkal azonosak, hanem az útvonalukkal, nem az határozza meg őket, hogy micsodák, hanem hogy hova mennek. Szereted azt hinni, hogy téged ez különböztet meg a tömegközlekedéstől, hogy te épp fordítva: akárhova mész, attól függetlenül vagy azonos. Nem az vagy tehát, akit meglátnak, és rögtön elfelejtenek. Mint például az a lány, akit múltkor épp egy pillanatra figyelhettél meg, rázta a testét valami, és te nem tudtad eldönteni, hogy sírás vagy kuncogás. De tudtad, hogy ha tovább figyeled, és megtudnád a választ, akkor se tudnál meg semmi pontosat.
Turi Tímea