Azt hiszem, egyetérthetünk abban, hogy egy szervezet demokratikus működése még nem jelent automatikus garanciát a minőségre. A demokrácia – legyen bármilyen szép e szó – döntéshozatali mechanizmust jelent csupán. A történelem többször is megmutatta, hogy valamely valóban felvilágosult abszolutizmus nagyobb értéket hozhat létre, mint egy-egy rosszabbul működő demokrácia. Hosszú távon, persze, nincs jobb rendszer a demokráciánál.
Ezért is érdemes elidőzni itt – a választások évében.
Nehezen vitatható, hogy az Antall-kormány idején sikeresen alakult ki a demokratikus intézményrendszer. Ugyanakkor az országos döntéshozatali mechanizmusokhoz hasonlóan a megyei és a helyi (vállalati, egyetemi, egyesületi) önigazgatás minősége is ki volt (van) szolgáltatva a szervezetben működő, szerephez jutó emberek kvalitásainak. Hazánk nem lehet büszke a képviseleti demokráciában mozgástérhez jutott kiválasztottjainak többségére, ezért célszerű lenne odafigyelni azokra, akik jól látják el a feladatukat. Akik képesek stratégiát alkotni, és nem restek a megvalósításhoz szellemi erőket táborba gyűjteni. Mindazonáltal az elmúlt húsz év összességében igen gyenge minőségű politikai teljesítménye az elvesztegetett időt juttatja eszünkbe.
Valamint azt is, hogy megelégelte az emberkísérleteket a társadalom egésze és a mikroközösségek sora.
Vannak országok, ahol a nagy, közösségi forrásból finanszírozott beruházások közbeszerzési versenyét mindössze kétoldalnyi törvényszöveg szabályozza. Nálunk a közbeszerzés a legbonyolultabb, a legkevésbé átlátható, a minőséget rendre szem elől tévesztő rendszer, ami egyrészt a korrupció melegágya, másrészt a pazarlás garanciája. Közbeszerzőket, szakértőket képzünk, közbeszerzési szakoktatói és ellenőri réteg termelődik ki ahelyett, hogy a tiszta ész logikája alapján ítélnénk oda a munkát annak, akinek van az adott munkára erőforrása, referenciája, ötlete, emellett embereket foglalkoztat, és rendesen adózik.
A közbeszerzési mechanizmus pontos szimbóluma annak, hogyan tesszük tönkre a saját életünket. Mi irigyek vagyunk arra, aki sokat tud dolgozni. Mi hatalomvággyal gyanúsítjuk azt, aki képes a folyamatok élére állni. Mi türelmetlenül várjuk annak a vesztét, aki sikeresen képviseli egy közösség érdekeit. És mindezt megfejeljük azzal, hogy képtelenek vagyunk elismerni a valódi teljesítményt.
Ismerek olyan kisvárost, ahol a polgármester hosszú ciklusokon keresztül, erejét megfeszítve, országosan is elismerten nagyszerűen viszi az ügyeket, mégis jó néhányan azért szavaztak ellene, mert már unják a folyamatos sikereket.
A 17. század második felében a hegyközségekkel létrejött a feudális társadalom szokásjogaival szakító önigazgató demokrácia. A szőlőhegyen minden év április 24-én megválasztották a hegybírót és a hegyelöljáróságot. A szőlőhegy rendjét artikulusok foglalták össze. A hegyen tulajdont szerezhetett a faluban egyébiránt nincstelen paraszt is, és a szőlőhegyen semmiféle kiváltsággal nem rendelkezett a falusi elöljáró, de még a nagybirtokos sem. A legnagyszerűbb törvény az volt, hogy aki Szent Györgytől Szent Mihályig megművelte másnak a gondozatlan, odahagyott szőlőjét, az visszavonhatatlanul tulajdont szerzett.
A hegyközségekben mindig a rend volt az úr. A szőlőhegy bejáratát még az Alföldön is a hegykapu jelölte. Azon belül mindenki a jövőért, azaz a borért dolgozott. Az egymás közötti birtokhatárokat árok jelölte, a szőlőhegy egészét pedig gyepű és árok védte. Belül volt a közös ügy, a közös érdek. Levéltári források igazolják, hogy nem ritkán hosszú éveken keresztül ugyanazt a hegyelöljáróságot választották meg maguknak a gazdák. Modern szóval: csapatban gondolkodtak.
A mai magyar közösségek a rendszerváltás óta eltelt két évtized pusztító hatásai miatt gyakran egészen torz működési szokásokat vettek fel. Megszűnt a méltányosság, nem működik a megengedő mód, ismeretlen fogalom a tartalmas tekintély.
Ezt a kifejezést néhányszor az MTA mai elnökétől hallottam, amikor még miniszterként szolgálta a hazát. Kevés jobb és pontosabb jelzős szerkezetet ismerek. Egyszerre konzervatív, szigorú, elitista és munkás. Arról szól, hogy nemcsak létezik szorgalommal, tudással, kitartással és becsvággyal megalapozott tekintély, hanem erre szüksége is van a közösségeknek, sőt érdemes elemezni a mibenlétét.
A hegyközségekben annak idején egyszerűen ment a jelölés. Az került be az elöljáróságba, akinek a legszebbek közé tartozott a birtoka a szépen rendezett szőlők között. Arra bízták a közös ügyet, aki példás szorgalommal képviselte az egész hegy jelenét és jövőjét.
S persze az lett a hegybíró, aki nemcsak prédikálta és itta, hanem maga készítette a legjobb bort.
Dlusztus Imre