Jön szembe a kisfiú az utcán, egy szál pólóban, mert hiszen szinte nyár van, a hátán egy majdnem kétszer akkora hátizsák, mint ő maga, és nagyon komolyan, nagyon elmélyülten, ijesztően felnőttesen – telefonál. Szorongatja a kicsike maroktelefonját, és erősen gesztikulál, ahogy a szüleitől vagy ahogy a filmekből láthatta. Meglepetten nézem. Egyrészt azért, mert ezek az első napsütéses tavaszi napok, amiket noha szenvedélyesen szerettem én is mindig, és amiknek a képe számomra elválaszthatatlanul rákopírozódott a valaha volt iskolai udvaromra, nos, ezek az első tavaszi napsütéses napok mindig annyira hirtelen jöttek, annyira meglepetten néztem mindig ezt a napsütést, hogy eszembe sem jutott levenni magamról a reggel még rám aggatott kabátot. Ott szédelegtem az iskolaudvaron, mintha mi sem történt volna, ruhámban még a télben, megbénult lelkesültségemben már a nyárban. És bár tisztában vagyok vele, hogy a saját gyerekoromban is volt bennem valami anakronisztikus, azért az mégis ámulatba ejt, ahogy ez a bátor kisfiú, rövidujjúban és telefonnal mennyire nem olyan, mint én voltam, mennyire nem olyan gyerek, és mennyire nem is gyerek már talán.
Este a tévében egy vitát hallgatok, arról, miért születnek manapság kevesebben, miért szülnek mostanság kevesebben és később, mint régebben. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy miközben az akcelerációnak nevezett folyamat kétségtelen, eközben egyre később érezzük magunkat valóban felnőttnek, olyan felnőttnek, aki újabb életekért lehet felelős. Olyan sokáig vagyunk diákok, hogy el is felejtjük, közben már felnőttünk. Olyan későn születnek meg azok a gyerekek, akik aztán már tavasszal az iskolából jönnek haza, és felnőttebbek, mint mi bármikor is voltunk.
Turi Tímea