Kicsit zavarban vagyok, úgy tologattam ma magam előtt, hogy leüljek ehhez az íráshoz, ahogy ünnepre készül az ember, és nagyon fél, nehogy elrontson valamit. Ilia Mihályt, a Tiszatáj egykori főszerkesztőjét és a szegedi bölcsészkar meghatározó oktatóját szeretném ugyanis köszönteni a nemrégi hetvenötödik születésnapja alkalmából, de a laudáló hangja kicsit megremeg, ha olyan szerény embert szeretne méltatni, mint amilyen Miska bácsi.
Az Ex Symposion Ilia Mihályról szóló számának szegedi bemutatójáról tudósítottam ilyen igyekezettel két éve, ahogy mondani szokás: ezeken a hasábokon. A cikk után egy nyelvész tanárom félre is hívott egy szeminárium előtt: miért engedek ennek a rossz anglista hatásnak, hogy a Tanár Úr kifejezést csupa nagy kezdőbetűvel írom folyószövegben is. A helyesírás szabályait tekintve minden bizonnyal igaza volt neki, mégsem lehetett véletlen az elírásom, amivel valahol mégiscsak a tudósítói szerep objektivitását szerettem volna ellensúlyozni: a szeretet efféle suta igyekezete pedig csak ügyetlenül tud megmutatkozni, ha egyáltalán.
Miért is van az, hogy ha Ilia Mihályról beszél bárki a magyar irodalomban vagy irodalomtudományban, ez a minden objektivitáson túli személyes közelség érződik ki a hangjából? Ilia Mihály életútja csupán lexikoncímszavakban is tekintélyes: 1957-től a szegedi bölcsészkar oktatója, 1958 és 1975 között a Tiszatáj meghatározó szerkesztőjeként a határon túli magyar irodalomra irányuló figyelme a lapot a határok nélküli magyar irodalom orgánumává tette. A laptól való eltávolítása éppolyan emblematikus és bizarr emléke lett a kornak, mint a nagy figyelemmel összeállított besúgói hálózat körülötte. A rendszerek persze jönnek, mennek, elmaradnak, Ilia Mihály pedig változatlanul tud mindenről és mindenkiről, figyel mindenre és mindenkire, hogy könnyen hiheti azt az ember, ezt a törékeny hálózatot, a magyar irodalmat mintha épp ez, az ő tudása fogná, tartaná össze.
Mert a lexikonszócikk mégsem ad magyarázatot arra, mi az, amiért az ember annyira örül, ha levelet kap, ha beszélhet Miska bácsival. „Ilia Tanár Úr (sic!) úgy látja: a mai hallgatók szakmai kötődése nagyon erős, ám alig érdeklődnek az őket körülvevő világ iránt” – írta pár napja a Népszabadság köszöntő cikke. A „mai hallgatót” kicsit szíven ütheti ez a mondat, noha Ilia Mihálytól épp az „tanulható”, hogy ami nem tanulható, az is mennyire fontos, és hogy ez a nem tanulható, ez a mindenkori személyes nem mellette van a tanulható irodalomnak, hanem elidegeníthetetlen része annak, és az, hogy ezt a nem taníthatót mennyi nemzedék tanulta – és tanuljuk ma is – tőle, mégis nagy dolog.
Turi Tímea