Eredetileg arról akartam írni, hogy a hírek szerint a szegedi születésű kézilabdázó, a magyar válogatott csapatkapitányaként is számon tartott Nagy László gúnyt űz a címeres mezből és ezen keresztül a szülőhazájából, a szüleiből, a tanáraiból és szülővárosából. Nagy másfél éve nem hajlandó elfogadni a válogatottba szóló meghívást. Nekünk nem veszi fel a munkát. De az ember, szerencsére, mást is olvas. A Nagyításban például megjelent egy nagyon jó Szepsy-interjú.
„Mád nehéz hely, mert vulkanikus medencében van. Ahhoz, hogy a horizonton lássam a napfelkeltét, fel kell menni például a Nyergestetőre. A Tokaj-hegyen a régi családi szőlőnkben, ahol gyerekkori nyaraimat töltöttem, látni, ahogy a Bodrog fölött kél fel a Nap. Áramlik lenn a csatornák fölött a köd, és a madarak csiripelnek. Ez a derengés ideje, és egyszer csak megjelenik a vörös korong. Érdekes, hogy amikor az első vörös fénysugár megjön, a madarak elhallgatnak egy pillanatra. ők is várják a fény megérkezését. Nyaranta és reggelente szeretek beállni a fénybe. Megtisztulok, felfrissülök tőle, és helyükre kerülnek a gondolataim. Nyomasztó gondolatok helyett az aznapi feladattal kell foglalkozni, azok pozitív megközelítésével, új, tiszta lapot nyitva. Ehhez kell az ima, a fénybe állás. Ki meditációnak hívja, ki imának.”
Szepsy István Tokaj-hegyaljai borász a Nyergestető egyik magaslati pontján állva olyan tájat láthat, amilyen a teremtéskor lehetett a Föld. A napfénytől érintett, vízre hajló fák a pára, a felhők vagy a víz csillogásának különböző szűrőin keresztül mutatják meg, hányféle lehet a zöld, a fekete, a barna vagy a dérfehér. Hányféle lehet az Isten.
A reneszánsz gondolkodó, Ficino szerint azok részesülnek jobban az isteni fényből, akik közelebb vannak a Teremtőhöz. Ez persze általános felfogás volt abban a korban, elegendő azokra a festményekre, freskókra utalni, amelyeken aranyszín zuhatagban omlik alá a fény – mindenek előtt a kép központi szereplőjére. A platonista Ficino a szeretet és a viszontszeretet dolgában a fényhez hasonló energiákról írt, ekként: „Minden szerelmes ember feladja saját lelkét, s a viszontszerelemben egyesíti az idegen lelket a sajátjával. Ezért, már az igazságosság kedvéért is, akit szeretnek, annak viszonoznia kell a szerelmet. Aki nem szereti viszont szerelmét, az gyilkosságban bűnös. Nem, inkább tolvaj, gyilkos és szentségtörő egy személyben.”
Én úgy látom, hogy a hazánk is ekként szeret bennünket. Engem például minden alkalommal mélyen megérint az alsóvárosi templom nagy fehér tömbje. Lenyűgöz a klinikasorral szemközti buja erdő a Tisza partján. Magukkal ragadnak a víz után épült bérpaloták. Szeretettel tölt meg minden napsugaras ház.
Ez a napsugár ugyanaz, amiről Ficino beszél. Ez a napsugár, ez a fény aranylik Szepsy aszúiban és száraz furmintjaiban. És ebben a sorrendben benne van a szeretett idő, a megélt élet. A borász első nagy korszaka a nagy, tömör, ásványos, ezer arcú, minden nap másféle ablakot kinyitó aszúkról szólt. De a fény nemcsak melenget, hanem lehetőséget is teremt arra, hogy tisztán lássunk. A furmint, ez a semmivel össze nem hasonlítható, engedékenyen férfias, adakozóan gazdag, polgárian főúri bor száraz szikárságában mutatja meg igazi arcát.
Amit Szepsy tesz, az a borászat lényege: példamutatás a hazával, az adottságainkkal, a választási lehetőségeinkkel, a ránk rótt szabad akarattal, a szeretettel, a munkával kapcsolatban. őt idézve: „prófétai megfogalmazás szerint a munka a láthatóvá tett szeretet.”
Lám, mégis csak Nagy Lászlóról írtam.
Dlusztus Imre
Fókusz ,